A magyar népdal
A magyar népzene, ahogyan népművészetünk többi ága is, a magyar lélek művészi kifejeződése, melynek gyökere évezredekkel ezelőttre nyúlik vissza, s melynek fenntartója a szájhagyomány volt egészen a 19 századig. A magyar népzene legősibb formája a népdal.
Népdalaink eredete
Népdalaink eredetének kinyomozása a 20. század zenetudósainak, zeneszerzőinek – elsősorban Kodály Zoltánnak és Bartók Bélának – köszönhető. A népdalgyűjtő útjaik során felhalmozott anyag és azok zenei elemzése nyújtott kétségtelen bizonyítékot arra, hogy népzenénk keleti eredetű, s legközelebbi rokonságot a török népzenével mutat. Bartók 1936-os kelet törökországi gyűjtőútján olyan török dallamokat jegyzett le, melyek népdalaink variánsaiként mutatkoztak. Amellett, hogy történeti tény, a magyarok és bizonyos török törzsek a Kr. u. 6-7. században egymás szomszédságában éltek, az azonos zenekultúráról a dalok pentaton (ötfokú) rendszere tanúskodik. Szabolcsi Bence e nézetet kiteljesítve arra a következtetésre jutott, hogy a magyarság zenéje ősrégi ázsiai (kínai) kultúra leszármazottja.
A finnugor nyelvrokonság elmélete tehát nem vitte eredményre azokat a néprajzi, zenei kutatásokat, melyek népzenénk ősrétegének feltárására irányultak. Ezt erősítették Bartók és Kodály vizsgálatai is, akik teljesen eltérő zenei rendszernek (nyelvnek) találták a finn és magyar népzenét. Egyedül a finnugor cseremisz (mari – saját nyelvükön) népzene mutat feltűnő hasonlóságot régi típusú népdalainkkal; ennek magyarázata, hogy a cseremiszek török népekkel éltek együtt egy időben.
Kik mentették tovább a népdalt?
Nyári forróságban aratáskor, kukorica hántás közben a fonóban, lakodalmon, a halott elbúcsúztatásakor a temetésen – és még sorolhatnánk a népi élet fordulóit – énekelt népdalaink nemzedékről nemzedékre, használatban öröklődtek. Ma már az iskolai ének órákon tanuljuk őket, s jobb esetben arról is hallunk, mikor és miért énekelték ezeket az egyszerűségükben tökéletes dalokat. Hogy a népdaltanulás az iskolai oktatás része lett – s ezzel a hagyományőrzés új útját megtalálták – elsősorban Kodály Zoltánnak köszönhető. Kodály és Bartók népzenegyűjtő, -kutató munkája előtt is voltak (igaz csak részleges és erőtlenebb) törekvések népünk (melyet a parasztsággal azonosítottak) zenéje felé való fordulásnak. Főként a nemzeti öntudatra ébredés korában, az 1700-as évek végén és a reformkorban hangsúlyozták egyre jobban költőink a népköltészet, a népdal elsőrangúságát a nemzeti kultúrában.
Csokonai Vitéz Mihály, a felvilágosodás költője figyelt fel elsőként a „danoló falusi leány” énekére, s népköltészet iránti vonzalmából népies hatású versek kerültek ki tollából. Kölcsey Ferenc fogalmazta meg programként, hogy a népköltészet – melybe ekkor még beleértik a népdalt is, aminek elsődlegesen szövegét tartják fontosnak – legyen a nemzeti költészet forrása és alapja. Azonban a népköltészetbe, népzenébe ekkor még beleértettek minden olyan dalt, amit a nép énekelt, tehát a népies műdalt és műköltészetet is, ami jelentéktelen szerzők utánzó munkája. Így első népdalgyűjteményünkben, Kriza János Vadrózsáiban, bőven találunk ilyen dallamokat is. Nagyobb szabású gyűjtésekre csak a 19-20. század fordulóján került sor, s az igazi áttörést Bartók Béla A magyar népdal (1924) című művének 320 dallama hozta meg. A következő évtizedben pedig a Magyar Tudományos Akadémia megkezdte a magyar népdalok teljes kiadását.
A falusi népdalgyűjtés módszeréről Kodály és Bartók egyetértve vallja, hogy a gyűjtőnek hosszabb időt érdemes eltölteni egy-egy helyen, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki az ott élőkkel, ugyanis a „nép fiai” bizalmatlanok a városról jött emberrel szemben. A dallamok pontos rögzítéséhez fonográfot használtak.
A régi stílusú népdal, avagy az ősi dallamréteg
Népdalaink legrégebbi típusaként különítették el azokat a darabokat, melyek dallama a pentaton hangrendszer szerint épül föl. A dallamok tehát öt hangból állnak, s nélkülözik a félhangot (kis szekund hangközt), szerkesztésükben gyakori az alsó kvintváltás, azaz a dallam első részének megismétlése öt hanggal mélyebben (pl. Zörög a kocsi…kezdetű népdalunkban). Az ötfokúság ezen fajtája az orosz sztyeppéken lakó török-tatár népektől egészen Kínáig őshonos. Pentaton ereszkedő dallamainkon belül szűk hangterjedelmű hangsorból építkeznek a siratók, legarchaikusabb zenei megnyilvánulásaink, melyek dallamfrázisokat ismételnek szabálytalan időközönként, nincs szabályos ritmusuk.
A kvintváltás szerepét Lükő Gábor – Kossuth-díjas tudós, az összehasonlító néprajz tudomány alapítója – világította meg. Az eredetileg két soros dallamok öt fokkal lentebb történő transzponálásával az énekes jelképesen egy másik, vastagabb (mélyebb) hangú embert szólaltat meg. Így a kvintelés vagy a térbeliség illúzióját kelti, mintha két távol álló kiabálna egymással, s a vastagabb hangú a távoli, vagy egy fiatal és öreg párbeszédét valósítaná meg zeneileg.
Érdemes kitérni rá, miért beszél Lükő Gábor vastag és vékony hangokról. A magyar ember régen nem magas és mély hangokról beszélt, hanem vastag és vékony hangról, úgy is mondhatjuk zenei műnyelvünkben ezzel a két kifejezéssel jelölték a mély és magas hangokat. A névadás olyan megfigyeléseken alapulhatott, hogy a vastagabb hangú ember testi megjelenésében is „vastagabb”, mint a gyermek, akinek vékony egérke hangja van, vagy a vastagabb húrú bőgőnek mélyebb a hangja, mint a vékony húrú hegedűnek.
Új típusú népdalaink a hétfokú skála hangjaiból állnak, jó részük pentaton dallamokból fejlődött tovább. Gyakori ezeknél is a kvintváltás, mely gyakran fölfelé történik, azaz a dallam öt fokkal fentebb ismétlődik; ilyenkor beszélünk kupolás szerkezetről. Az új stílusú magyar népdal ritmusa kétfelől meghatározott: egyrészt hol a szöveg hangjainak hosszúsága (pl. Dunán túl – ti tá tá) alkalmazkodik a dallam hangjaiéhoz, hol megfordítva. A zene ritmusát két erő mozgatja, ezzel fejeződik ki az élet örök változatossága a dalokban. A ritmusban megvalósuló dialektika sokszor érvényesül a népdalok szövegében is, amikor egyik sorról a másikra hirtelen megváltozik a népdalban megszólaltatott személy érzése, lelkiállapota. Ilyen nem várt fordulatot találunk a következő dalszövegben:
„Falkám szílin elaluttam,
Jaj, de szomorút álmottam.
Álmomba’ a babám láttam,
Ölelgettem, csókolgattam.”
Miről énekel a nép?
A magyar népdalokban sokféle érzést szólaltatnak meg; a szövegekre a sokszínűség jellemző. Az egyes – a szöveg mondanivalója alapján elkülönített – népdal típusok közül a legrégibb a sirató. A siratás az asszonyok, a halott legközelebbi nőrokonának a kötelessége volt. A temetésen részt vevők mindig megbeszélték, milyen volt a siratás, s azt mondták: „Szépen siratott.” vagy „Még csak el se siratta.” A sirató a legősibb műfaj, melyet mindig helyben rögtönöztek, s az élőbeszédhez közelítő énekstílusban, ütem és ritmus nélküli formában (recitativo) adtak elő.
Legnagyobb arányban szerelmi dalokat találunk népdalaink között, melyek éneklése nem kötődött kiemelt alkalomhoz. A szerelemről szóló dalokban szinte az összes, más témájú dalok jellemző motívuma előfordul. A motívumokhoz, kivétel nélkül, erotikus jelentés kapcsolódik. Jelképrendszerünk legfontosabb motívumai: szél, tűz, csillag, víz, hal, madár, ló, falevél, ág, virág.
A táncdalok és dudanóták a táncos, hangszerrel kísért zenés mulatságok dalai, melyekben a fékevesztett jókedv nyilvánul meg.
A munkadal a hétköznapok során tevékenykedő ember éneke, mellyel tevékenysége monotonitását törte meg. A munkadalok éneklésének gyakorlatáról tudósít a 11. században keletkezett Gellért-legenda, melyben a királyhoz utazó püspök egy malomkövet forgató asszony, munkájának ritmusával egybecsengő, dalát hallja.
A lakodalmakon nemcsak az ünnepi eseményhez kötődő vőfélyrigmusok és lakodalmas énekek hangzottak el, hanem párosító dalok – melyek az archaikus termékenységvarázsló szövegek leszármazottai – tréfás csúfolók, valamint a menyasszonysirató.
Forrás:
Kodály Zoltán: A magyar népzene, Zeneműkiadó, Bp., 1981
Lükő Gábor: A magyar lélek formái, Táton, Bp., 2001
Festmény:Jankó János: "A népdal születése" (részlet)
Magyar Nemzeti Galéria Budapest