vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919.-ben.
Van-e imádság, forróbb, könyörgıbb,
mint a miénk most? – kínok imája! –
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi főszál, libanoni lejtın,
mint ahány könycsepp bús magyar szemekben,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe′!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
felhıkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!
Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védıbástyád
s voltunk villámló ostorod,
Tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét
s küldd az erıt a rossz karunkba!
Küldj halk esıt a földjeinkre
s legyen gondod a barmainkra…!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s ha tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképen mennyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk,
Nézzed a gyermek éhezı száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó add meg hát a napi kenyerünket…!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gıgösek közt, bizony elsık voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bőnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket…!
Minket megvertél magyar-isten
és megverted az ıseinket,
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apáik vétkét
- sok számolatlan számadásunk –
miképen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezınek…
Torkunk rekedt a rimánkodástól…
az ıs magyar föld: merülı gálya.
Jaj! tedd a szent kezed föléje,
oltalmazzad meg, vigyázz rája
és ne vígy minket a kísértésbe!
A tenyereden? Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni… tüzeket nézni…
tilinkószónál…mesét mesézni…
és szabadíts meg a gonosztól – Amen.
1919. május
(Gyújtogatás – versek, 1919-1921)
